Csütörtökön este
Három legény leste,
Hogy a kis lány a szoknyáját
Pántlikába szegte.
Tej, turó, tejfel,
Fehér gatya, pendel, –
Azért a kis barna lányért
Majd meghal az ember.
Czin tányéron, czin tányéron pogácsa,
Fáj a szivem, fáj a szivem magára.
Én rám bizony, én rám bizony ne fájjon,
Ugy sem leszek a magáé a nyáron.
Czin tányéron, czin tányéron pogácsa,
Fáj a szivem, fáj a szivem magára;
Nem kell nekem, nem kell nekem pogácsa,
Csak az a ki, csak az a ki csinálta.
Három bokor, három bokor saláta,
Három kis lány, három kis lány kapálta;
Nem kell nekem, nem kell nekem saláta,
Csak az a ki, csak az a ki kapálta.
Duna partján sétáltam,
Szeretőmet ott láttam,
Rózsavizben mosdózott,
Az orczája mosolygott.
Aranyhaju kis leány.
Gyere által a Dunán.
– Mindjárt megyek, angyalom,
A szoknyámat fodrozom.
Három rojtu a szoknyám,
Ugy-e, babám, illik rám?
Azt is azért vettem rám,
Hogy több legény nézzen rám!
Édes alma terem
Az édes almafán, –
Amikor szerelmes
Akkor szép a leány.
Fehér kendőt tesz föl
Két tűzes szemére,
Ugy megy göndörhaju
Galambja elébe.
Megérik az alma,
Leesik a fárul, –
Hej, ez a kis lány is
Megérik magátul.
Olyan vagy te, rózsám,
Mint az engedelem,
Piros két orczádon
Nyílik a szerelem!
Édes anyám, adjon isten jó estét!
Haza hoztam a szép barna szüzecskét,
Ha megtetszik, kössön neki koszorút,
Sárga czitrom- s rozmaringból két sorút.
Édes anyám, adjon isten jó estét!
Haza hoztam a szép barna menyecskét,
De nem azért vettem el, hogy szeressem,
Kedves szülém könnyebbségét kerestem.
Édes anyám nem fonok már több szálat,
Gerendába feldugom a rokkámat,
Hej, elhagyott az én régi szeretőm,
Holnap délre künn leszek a temetőn.
Édes anyám, valjon ismer-e kend még?
Valjon engem lányának hí-e kend még?
Ha kend engem nem hí többet lányának,
Én se mondom soha többet anyámnak!
Édes anyám sok szép szava,
Kit fogadtam, kit nem soha;
Megfogadnám még valaha,
Kit fel nem találok soha.
Édes anyám mondta nekem,
Mire a szerető nekem?
De én arra nem hajtottam,
Titkon szeretőt tartottam.
Édes anyám rózsafája,
Engem nyitott utoljára;
Bár engem se nyitott volna,
Maradtam volna bimbóba.
Egész éjjel nem aludtam egy órát,
Hallgattam a kedves rózsám panaszát.
Éjfél félé elfáradt a jobb karom,
Bal karommal öleltem a galambom.
Ha meguntál, kedves rózsám, szeretni,
Szabad neked más szeretőt keresni.
Adjon isten szebbet, jobbat nálamnál,
Hej, de nekem csak olyat mint te voltál!
Egy fekete holló szállott ablakomra,
Az ablakrostélyon mind csak az koccsintsa,
Nem leszel te babám szabad soha,
Szabad soha.
Azt is súgta holló a fülembe,
Azt is súgta holló a fülembe,
Nem ülsz többé rózsám, az ölembe,
Az ölembe.
Elmennék én tihozzátok egy estve,
Ha az anyád a kapuban nem lesne,
Ott sem tennék, kedves rózsám, egyebet:
Szűz válladra hajtanám bús fejemet.
Nem járok én többet kurta subába,
Nem járok én a rózsám udvarába!
A minap is, hogy ott voltam egy estve
Már az anyja az ablaknál kileste.
Elment az én rózsám
Idegen országra;
Azt izente vissza,
Hogy menjek utána.
Hogy ha én azt tudnám:
Melyik uton ment el,
Azt én felszántanám
Aranyos ekével.
Azt én be is vetném
Apró szemű gyöngygyel,
El is boronálnám
Sürü könyeimmel.
Azt én meggyászolnám
Délig feketével,
Délután pediglen
Patyolat fehérrel.
Elment messze az én párom,
Szerencsés útakon járjon.
Csendes folyóvizet igyék,
Ott is rólam gondolkozzék.
Visszatérte könnyü legyen,
Az ösvénye rózsa legyen.
Puha moha a párnája,
Rólam legyen álmodása.
Elmész úgy-e? el bizony én.
Itt hagysz úgy-e? itt bizony én.
Elmentedet nem kivánom.
Visszajöttöd holtig várom.
De te elmész, engem itt hagysz,
Szivemre nagy bánatot hagysz.
Ha elmész, csendesen járjál,
Csendes folyóvizet igyál.
Akkor jussak én eszedbe,
Mikor kenyér a kezedbe.
Akkor se jussak egyébről,
Csak az igaz szeretetről.
Elvesztettem lovam
A bükkös erdőben,
Elszakadt a csizmám,
A nagy keresésben.
Ismerem a lovam
Csengője szaváról,
Ismerem a babám,
Kevély járásáról.
Ne keresd a lovat,
Be van az már hajtva,
A székház udvarán
Szól a csengő rajta.
Ne keresd a babád,
Szavát már nem tartja,
A biró fiával
Lakodalmát tartja.
Elvirágzott már a búza, kaszálják,
Búza között búzavirág, levágják;
Viszik már a regementet,
Vágják ott is már a rendet,
Hej, csak az én virágomat ne bántsák!
Elvirult már az én kincsem, kedvesem,
Fáj a szivem érette nagy szüvesen,
Elsirattuk a falevél-éréssel,
Há! mit teszek árván maradt szüvemmel.
Virágáért szomorkodik a mező,
Koronáját busulgatja az erdő,
Én meg téged szomorgatlak, jó lélek,
Szivecskédet, szerető lelkecskédet.
Kertecskémben hangicsáló kis madár,
Árva vagyok, te is csak úgy maradtál.
Csáljunk egyet, menjünk a temetőbe,
Nagy búbánat van úgy is a szivünkbe.
Énekeljünk egy szomorút szivünkből,
Sirassuk meg kedvesemet mindkettűl,
Hadd hallja meg halhatatlan álmába,
Há! hogy örökké sir a lelkem utána!
Én vagyok a falu rossza egyedűl
Engem ugat meg a kutya messziről.
Bepanaszlom az Istennek magának:
Mért tartanak engem világ rosszának.
Nem szerettem életemben csak egyet,
Azt is elvették tőlem az irigyek.
Nem kivánok én azoknak egyebet:
Próbálják meg az én bús életemet!
Én vagyok az a gerlicze,
A ki párját elvesztette;
Egy vadgalamb elkergette
Szerelmünket irígyelte.
Kis kertemben cserfa ződül
Tetejibe vadgalamb ül.
Hogyne sírnék a babámér’?
Mikor ő is a párjáér?
Erdő, erdő, de magas vagy,
Szép galambom, de messze vagy!
Azt az erdőt levághatnám,
Szép galambom megláthatnám!
Szép galambom megláthatnám,
Kalitkámba bézárhatnám,
Környöskörül csókolgatnám,
Könyeimmel áztatgatnám.
Erre kakas, erre tyúk,
Erre van a gyalogút.
Ide te, oda te,
Subám alá gyere te!
Egyszer voltam nálatok,
Letörött az ágyatok.
Ide te, oda te,
Subám alá gyere te!
Ha még elmék hozzátok,
Jól megcsináltassátok.
Ide te, oda te,
Subám alá gyere te!
Esik eső, nől a sár,
Ránczig sáros a csizmám.
Megérdemli az a lány,
Kiért sáros a csizmám.
A kutyák is ugatnak,
Talán meg is harapnak,
Ne félj, babám, nem hagylak,
Subám alá takarlak.
Esteledik, a nap halad,
Tőlem a rózsám elmarad.
Esteledik, a nap nyugszik,
Tőlem a rózsám búcsuzik.
Gyászba borút az hajnalom,
Nincs szivembe nyúgodalom,
Mert elhagyott a kegyetlen,
Verje meg őtet az Isten.
Vár’ meg, vár’ meg te kegyetlen,
Mert megvér téged az Isten.
Verjen is meg, azt kivánom:
Szeretetlen társat adjon,
Lelked vele ne nyugodjék,
Bággyadt tested ne aludjék,
Szived rólam gondolkozzék;
Lábad akárhol sétáljon,
Szemed mind utánam járjon.
Szemed akárkit szeressen,
Szived engem ne felejtsen.
Ez a csepi utcza,
Márványkő az alja;
Mikor benne járok,
Rózsa nyilik rajta.
Nem az ám a rózsa,
Mely kis kertben nyilik,
Hanem az a rózsa,
Kik egymást szeretik.
Mi vagyunk a rózsák,
Mi szeretjük egymást,
Szép piros hajnalban
Megcsókoljuk egymást!
Ez a kis lány csak egyre tagadja,
Hogy ő nem járt sehol az éjszaka;
Megmutatja kis piros orczája,
Mind kihányta a szerelem lángja.
Ez a legény csak egyre tagadja,
Hogy ő nem járt sehol az éjszaka;
Megmutatja kis pej paripája,
Csupa tajték minden porczikája.
Ez a szemem, ez az egyik,
Jobban kacsint, mint a másik,
Ne haragudj édes, ne haragudj kedves,
Édes, kedves galambocskám!
Ez a karom, ez az egyik,
Jobban ölel mint a másik,
Ne haragudj édes, ne haragudj kedves,
Édes, kedves galambocskám!
Ez az utcza bánat-utcza
Bánat-kővel van kirakva,
Az én babám rakatta ki,
Hogy ne járjon arra senki.
Ez az utcza bánat-utcza
Bánat-kővel van kirakva,
Bánat-kővel van kirakva,
Hogy én sirva járjak rajta!
Ezt a kerek erdőt járom én,
Azt a barna kis lányt várom én;
Az a barna kis lány viola,
Én vagyok a vigasztalója.
Ezt a kerek pusztát járom én,
Azt a barna legényt várom én;
Az a barna legény czédrusfa,
Én vagyok a viruló ága.
Téged látlak mindig álmomban,
Almom után minden dolgomban;
Ha sóhajtok, érted a panasz,
Ha örülök, érted vagyon az.
Fakó lovam fel van kantározva,
El is megyek a rózsámhoz rajta,
Repülj fakó, szikrázzék a patkó,
Az a kis lány be kedvemre való!
Az a kis lány be kedvemre való!
Nem hiába fáradt érte hat ló;
Mind a hatnak kese volt a lába,
Barna legény azoknak gazdája.
Suba, suba, göndör szőrü suba,
Hat ökörért nem adnálak oda.
Mert az ökör csak járomba való,
De a suba szép leány takaró.
Fehér ruha a fejemen,
Fekete gyász a szivemen,
Mert a kit én ugy szeretek,
Azzal együtt nem élhetek.
Édes anyám sok szép szava!
Kit fogadtam, kit nem soha.
Most ha élne, megfogadnám,
Kezét, lábát megcsókolnám!
Fekete pántlikám
Fujdogálja a szél,
Köszönöm galambom,
Hogy eddig szerettél.
Nem én voltam első,
Mással is igy tettél,
Verje meg az isten!
Hamar megvetettél.
A bazsarózsának
Lehajlott a szára,
Hej! én is hajlottam
A rózsám szavára.
Mit ér a rózsafa
Piros bimbó nélkül?
Mit ér a szerelem
Igaz hűség nélkül?
Istenem! nagy dolog
Ki egymást szereti,
Mégis a jó isten
Össze nem vezeti.
De még nagyobb dolog:
Ki egymást gyülöli,
Mégis két vénasszony
Összeköszörüli.
Nehéz a kis hangyát
Kősziklán nyomozni,
Két kelletlen párnak
Egy ágyban nyugodni;
Mikor ölelni kell:
Karjait fájlalja,
Mikor csókolni kell:
Könyeit hullatja.
Fekete városban fehér torony látszik,
Az én kis angyalom más ölében játszik;
Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,
Ki a más rózsáját ekkép elragadja.
Fehér falu felett fekete gyász borul,
Az én kis angyalom más ölébe borul;
Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,
Ki a más rózsáját ekkép elragadja!
Felfogadtam az egekre,
Mind a három istenekre,
Atyja, fiú, szentlélekre:
Tied maradok örökre!
Boldog az a szentpillantás,
Melyben megismertük egymást,
Szerelmünkről tettünk vallást,
Hogy sohasem szeretünk mást.
Felleg sincsen, mégis esik az eső,
Látom, rózsám, nem vagy igaz szeretőm,
Mert ha igaz szeretőm lettél volna,
Közel laktam, felkereshettél volna.
Ugy állottam tegnap este kapudba’,
Mint valami elszáradott darabfa,
De hogyha te, rózsám, kijöttél volna,
Száraz ágam mindjárt kihajtott volna.
Felsütött a hajnalcsillag,
Nekem soha meg nem virrad.
Dehogy virrad, még hajnal sincs,
Bánatomnak még vége sincs.
Jaj de nagy volt az a mérték,
Mivel a bánatot mérték.
Talán bizony elvétették,
S nékem igen megtöltötték.
Felsütött a holdvilág,
Elmehetsz már gyöngyvirág.
Elmehetsz már el, el, el,
A szerelmed már nem kell.
Felsütött a napvilág,
Elmehetsz már kis virág,
Elmehetsz már utadra,
Nem vágyom a csókodra.
Az ajtómba jösz vissza.
A jegygyürüm add vissza.
Vége, vége mindennek,
Vége a szerelemnek.
Felszállott a páva vármegye házára,
Sok szegény legénynek szabadulására.
Várj meg páva, várj meg, hadd izenjek tőled,
Apámnak, anyámnak, szivbeli mátkámnak!
Ha kérdik: hogy vagyok? Mondjad, hogy rab vagyok.
A jó isten tudja, mikor szabadulok.
Rab vagy rózsám, rab vagy, én meg beteg vagyok,
Ha el nem jösz hozzám, talán meg is halok.
Felszántom a berek alját,
Vetek bele bazsarózsát.
Bazsarózsa ne virágozz’,
Barna legény ne várakozz’,
Mert ha én rám várakozol,
Soha meg nem házasodol!
Fecském, fecském, édes fecském!
Vidd el az én levelecském;
Vidd el, vidd el messze földre,
Tedd a rózsám kebelére.
Ha kérdi, hogy honnan jöttél,
Kinek a póstása lettél:
Mondd meg, hogy egy árva szivtől,
A régi szeretőjétől.
Földváron, a hegy aljba,
Megakadtam egy galyba;
Rózsafa galyba
Vagyok akadva,
Piros rózsafa galyba.
Kedves babám két karja
Piros rózsafa gallyja;
Rózsafa galyba
Vagyok akadva,
Piros rózsafa galyba!
Gyenge harmat harmatozik a rétre,
Ez a kis lány a szivem megigézte.
Szabaditsd meg a szivemet, galambom,
Inkább, ha kell, neked ingyen od’adom!
– Nem kell nekem a kend szíve, tartsa meg,
Verje meg az a kénköves fergeteg,
Sokat megcsalt, sokat hagyott faképnél,
Azért mind kend felelős az istennél!
Gyere be, gyere be, gyönyörü kis madár,
Csináltattam neked aranyból kaliczkát,
Aranyból kaliczkát, ezüstből ajtaját,
Ezüstből ajtaját, gyémántból váluját.
– Nem szoktam, nem szoktam kaliczkában lakni,
Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben lakni,
Zöld erdőben lakni, zöld ágakra szállni,
Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.
Бесплатно
Установите приложение, чтобы читать эту книгу бесплатно
О проекте
О подписке